Gyümölcskincs: különleges gyűjteményben

Portrébeszélgetés az Év Zalai Embere cím kitüntetettjével: Kovács Gyula pórszombati erdész nevével már korábbi számainkban is találkozhattak olvasóink.

Az ő nevéhez fűződik a göcseji tájfajták megmentése, amelynek eredményeként a medesi szőlőhegyen lévő kertjében létrehozta azt a különleges gyümölcsösét, amelyben ma már több száz féle ritka, kiveszőben lévő gyümölcsfa csemete cseperedik. A Zalapress internetes portálján olvashatjuk, hogy „bár az országban több helyen - arborétumokban, nemzeti parkokban, gazdaságokban - is őrzik hazánk jellegzetes növényeit, fáit, Kovács Gyula gyűjteménye nemcsak egy a sok közül, hanem valóban különösen értékes. Horváth Jenő, a saját gyümölcsfagyűjteménnyel rendelkező Őrségi Nemzeti Park igazgatóhelyettese például úgy fogalmaz: Kovács Gyula nagy hozzáértéssel, egyedülálló részletességgel térképezte fel a vidék gyümölcsfáit, s komoly szerepe van a térség hagyományainak, fa génállományának megőrzésében."

Ez év szeptember 27-én pálinka ünnepe volt a medesi gyümölcsösében. Kovács Gyula a saját maga építette hagyományos pálinkafőző kunyhóban tüskéskörtéből készítette az első hazai szabadon főzött pálinkát, amely egyúttal kihelyezett kormányszóvivői tájékoztatóvá kerekedett, népes hazai s külhoni vendégek részvételével. Ezután kértem erre a portrébeszélgetésre, honnan indult, mi késztette a térség tájfajtáinak felkutatására? A Göcsej peremén, Pórszombaton élek az Őrség és a Hetés találkozásánál.

Itt születtem, és itt dolgozom erdészként. Minden ehhez a térséghez köt. Itt ismertem meg a Göcsejt. Belső-Göcsejen belül is elsősorban azoknak a göcseji tanyáknak az életét, amelyekben még az 1970-es évekig szinte teljesen önellátó életet éltek az ottani lakók. Maguk termelték meg a búzájukat, maguk termelték meg a borukat, pálinkájukat. Ehhez csodálatos gyümölcsösök tartoztak.  Azt hiszem, hogy a mai ember már el sem tudja képzelni, hogy milyen harmóniában és milyen kiegyensúlyozottan éltek akkor a maguk egyszerűségében ezeken a tanyákon.

 

A Göcsej erdőrengetegeiben 5–10 ha területek voltak kivágva és a tanyák körül mindenütt erdő volt. Akkor csodálkoztam rá először arra a hihetetlen sokszínűségre, ami a göcseji gyümölcsészetet jellemzi, hiszen a 70-es és a 80-as években már a gyümölcskínálat is kezdett eléggé egysíkúvá válni a kereskedelemnek ilyen jellegű tevékenysége miatt. Megjelent először a Jonathán, aztán követte néhány divatos almafajta. Ezek az emberek viszont az almának több tucatnyi változatát ismerték.  A nép ilyen tudása akkor nekem nagyon sok tanulsággal szolgált, hiszen minden egyes fajtának meg volt a saját funkciója. A különböző gyümölcsfajtákról tudták, hogy mit mire használjanak, más fajta való volt aszalásra, más ecetnek, gyümölcslének, más a téli friss fogyasztásra és még sokáig sorolhatnám.  Gondoljunk bele, csak a pálinkához külön meg voltak az arra alkalmas különböző körte fajták, amiből pálinkát készítettek és azt mindig csak egy fajtából. De akár a különböző szilva fajtákat is külön ültették azért, hogy amikor pálinkának összeszedték, már ne kelljen válogatni. Ezek a tanyák napjainkra már teljesen elpusztultak, és velük pusztultak a hagyományok is.

 

Erdészet felől a gyümölcsészetbe

A gyümölcsészettel akkor kezdtem el intenzíven foglalkozni, amikor rábukkantam ezek között a tanyák között egy olyan gyümölcsösre, amelyben a gazdája valamikor az 1800-as évek vége felé egy cseresznye fajta gyűjteményt ültetett. Végig sorba voltak  ültetve egy nyiladékon,  a két–három nap eltéréssel érő fák. Cseresznyeérés idején egy fával csak odébb kellett menni, ahol éppen érett a gyümölcs. Ott olyan fajtákkal találkoztam, amilyeneket addig nem is ismertem. Eladták ezt a tanyát és az új gazda azzal kezdte tevékenységét, hogy kivágta ezt a gyűjteményt  Akkor kezdtem el igazán keresni ezeket a régi fajtákat. A 80-as évek közepétől keresem, de a mai napig sem találkoztam több olyan fajtával, amilyen abban a cseresznyésben volt.

 

Hogy mit jelent ez? Volt ott olyan cseresznye fajta, amelyiken együtt volt az érett piros termés, és  fehér virága, de voltak ott olyan változatai a ropogós sárga cseresznyének és a fehér cseresznyének is, amelyek feltételezésem szerint talán az utolsók lehettek és azóta teljesen ki is pusztultak. Akkor döbbentem rá, hogy ennek a csodálatos kincsnek napjainkra az ember lett a legnagyobb ellensége. Hiszen a régi fajták jelentősége egyre csökkent, motoros fűrészhez  viszont könnyen hozzá lehetett jutni és a pusztítás egyre nagyobb lett. Potom pénzért, akár egy láda sörért is képesek voltak évszázados körtefákat, diófákat kivágni és a kereskedelemben értékesíteni. Laikusként arra gondoltam, összeszedem azt a néhány tucat fajtát, egy két éven belül. Azóta sok év telt el, a fajták és változatok száma meghaladja az ezret, és tudom, hogy soha nem fogom összegyűjteni valamennyit. Mégis, minden begyűjtött régi fajtának a megmentésével örökségünk egy kis szeletét megőrzöm az utókornak. Először csak  azokról az elmúlás felé hajló öreg fákról kezdtem oltani, és környezetemben adtam azoknak, akiket ez érdekelt.

 

Legalább néhány hírmondónak megmaradjon közülük. Ezek a fák egyre sokasodtak s egyre több volt olyan is közöttük, amelyiknek – legjobb tudomásom szerint – már utolsó darabja is kipusztult. Így jött létre ez a fennálló génanyag, amit egy–egy fában mindig meg tudtam őrizni magamnak. 2004 körül kezdtem el először tudatosan, tehát egy átgondolt terv szerint gyűjteni, illetve telepíteni. Jelenleg ezen fajtáknak, illetve változatoknak több mint ezer egyede van nálam a pórszombati határban a Medes-hegyen. Ebből több mint félezer a göcseji, őrségi, hetési tájfajták közül való. Sőt, nem egyszer utolsó egyede is, hiszen olyan mértékben pusztulnak, pusztítjuk ezeket a fákat, hogy ha ez a tendencia folytatódik, akkor lehet, hogy pár évtized múltán hírmondó sem marad közülük, amit az unokáinknak megtarthatunk.

 

A hagyományok tanújaként

Apám révén a 60-as évek végén ismertem meg  a Göcsejt, és az Őrséget. Ő az Erdei Termék Vállalat dolgozójaként szervezte a térségben a gomba, gyógynövények, aszalt gyümölcsök és még sok-sok terméknek a gyűjtését, felvásárlását. Megismertem azokat az embereket akikkel dolgozott a 60-as  70-es években.. Nagyon tanulságos volt ez abban az időben. Akkoriban még ott voltak a határzárak. A fiatalok zömében elmentek, csak az öregek maradtak magányosan, reménytelenül.

Ezeken a területeken a hagyományok – a gyümölcsészettől kezdve a néprajzi dolgokra is gondolok – szinte teljes egészében érintetlenül megmaradtak. Most már nem lehet ezt elmondani az Őrségről sem, de akkor a 60–70-es években ha elmentünk 20 km-t innen, mintha megállt volna az idő. Nem volt tsz, többnyire az erdőből éltek az emberek. Ezt még személyesen sikerült megtapasztalnom. Részben azt az elhagyatottságot, de a hagyományaikat is, meg azokat a gyümölcsöket, aszalványokat, a különböző pálinkákat – mert pálinkát akkor is készített az ott élő ember – és egyáltalán az egészet, úgy a maga valójában, amit a mostani globalizálódó világ szinte teljesen elvett tőlünk. Maga az egyén, ott akkor a maga módján, a maga lehetőségei szerint, a saját gyümölcseivel, a saját állataival, ahogy gazdálkodott, azt hiszem  ma is tanítani való lenne sok hasznos tanulsággal.

Akkor ott nem voltak traktorok, mondhatnám semmi sem volt, és megéltek, úgy, hogy mindent megtakarítottak. Évszázadok hagyományait, tudását felhasználva tudtak megmaradni. A ma embere erre már nem lenne képes. Azért nem, mert pont ezt utasítja el, valamely megfoghatatlan liberális maszlagot követve aminek következtében elveszti hagyományait és gyökértelenül, kiszolgáltatottan sodródik.